Iskoláit szülőfalujában és a Csurgón végezte. Itt érettségizett 1950-ben. Beiratkozott a soproni Erdészeti Főiskolára, de a nyári szünetről már nem térhetett vissza Magyarországra. Nyírágón és Fegyverneken tanított, majd 1953-1957-ben magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán. Egy ideig kiadói szerkesztő, 1956-tól a Hét belső munkatársa, 1960-tól nyugdíjazásáig (1995) főszerkesztő-helyettese volt. Első verseit az Új Szó és a Fáklya közölte 1951-ben. Hangja elütött a sematizmus, a hurráoptimizmus kórusától, Fábry Zoltán is felfigyelt rá. Kötetben először Veres Jánossal és Török Elemérrel közösen jelent meg (Három fiatal költő, 1954). Költészetének legfőbb forrása a gyermekkor, az elhagyott falu, a szülőföld tájai és emberei, a megszenvedett háborús élmények, viszontagságok felidézése. Verseinek jellemző tónusa a halk megrendültség, a csendes tűnődés a világ dolgai fölött, a szomorkás meditáció az idő kérlelhetetlenségén. Mégsem múltközpontú, magánjellegű líra ez, erős szálakkal kötődik nemzetiségi a nemzetiségi lét mindennapjaihoz csakúgy, mint az emberiség legfőbb gondjaihoz. Költői fejlődése folyamatos. Kulturált verselő, finom és sejtelmes hangulatok megérzője, megformálója, népszerűségét az élményközlés ereje és közvetlensége, a látványfestés áttetsző, tiszta képei, a drámaivá színezett vallomásosság, az elégiába, szomorkás hangulatokba hajló lírai reflexiók, jobbító szándékú erkölcsi intelmei, kérdései és válaszai magyarázzák. A 70-es évek elejétől változás tapasztalható költői szemléletében. Sorjázó kötetei tanúsága szerint biztonsága megrendült, kiegyensúlyozottságát a vibráló nyugtalanság, fojtott, konfliktusos lelkiállapot váltja fel. Az idillek víziókká sötétülnek, az elégiák, dalok helyett félelmet, fáradt lemondást sugalló versei születnek. Nevéhez fűződik az egyik legismertebb gyermekregény, A kis postás több kiadást megért. 1995-ben súlyosan megbetegedett, de meggyógyult. Tagja a Magyar Írók Szövetségének. (Dr. H.J.)